Olvass bele! ツ Már a 22. fejezet is fent

2019. szeptember 8., vasárnap

Végre itt az ősz! - Book Tag

Viszonylag régen volt már book tag a blogomon. Fontolóra vettem, hogy írok egy Zeneboo(ti)kot, ugyanis nyáron megtaláltam a régi rajzaimat az egyik fiókom mélyében. Ezek között pedig volt egy őszi témájú is. Ezt mindenképpen fel szerettem volna használni az egyik bejegyzésemhez, csak éppen hozzá illő ötletem nem volt. Pontosabban az újabb Zeneboo(ti)kon kívül semmi használható nem jutott eszembe, de őszinte leszek, azért annyi őszi témájú dalt sem ismerek, amivel tökéletesen tudtam volna köszönteni ezt az évszakot. Igazából már le is mondtam arról, hogy ez a rajz fel fog kerülni a blogomra, amikor Alexa megkérdezte, hogy szeretnék-e kitölteni egy tag-et. Úgy voltam vele, hogy miért ne? Annyit mindenképpen megér a dolog, hogy legalább megnézem, miről szól. Micsoda szerencse, éppen egy őszi témájú book tag hullott az ölembe, szóval nem is szaporítom tovább a szót: Szervusz Ősz! 

Egyébként elképzelhető, hogy ez már szerepelt a blogon,
de most akkor újra itt van. Elvégre az ősz is
mindig újra és újra megjelenik.

Ősszel a levegő friss és tiszta: Mondj egy könyvet élénk helyszínnel!

Élénk? Ha nem bánjátok, inkább az első mondatra fogok összpontosítani, és egy olyan helyszínt fogok mondani, ahol garantáltan felélénkül az ember, olyan friss és tiszta a levegője. Ez pedig nem más, mint Joanne Harris Csokoládé című könyvében felbukkanó kitalált falucska, Lansquenet. Ez a kis település, amely emlékeim szerint annyira nem volt messze a várostól, mégis olyan képet formált, mintha fényévekre lenne attól. Ha pedig már ott járunk képzeletben ebben az apró községben, ahol mindenki ismer mindenkit, ne hagyjuk ki az ezer színben pompázó kedves és vidám csokoládézót sem. 

A természet gyönyörű… de haldoklik is: Mondj egy gyönyörűen megírt történetet, ami nehéz témát dolgoz fel, mint a veszteség vagy a gyász.

Az aktuális olvasmányomat fogom felhozni, bár még fogalmam sincs arról, hogy mi lesz a vége. David Sheff Csodálatos fiú című alkotása egy – az apa által – megírt igaz történet egy drogos fiúról és annak családjáról. Hogy gyönyörűen megírt-e? Számomra igen. Az tetszik a legjobban benne, hogy kicsit úgy van megfogalmazva, hogy David ezzel nemcsak a drogosokhoz és családtagjaihoz szól, hanem a saját történetével ölel meg minden olyan családot, ahol egy váratlan esemény fenekestül felfordított mindent. Legalábbis én így vettem észre. Egyre könnyebb a lelkem minden egyes oldal után. Tényleg kicsit olyan, mintha részt vennék egy csoportterápián, ahol rájönnék, hogy nem vagyok egyedül. Nagyon megszerettem ezt a könyvet, és nagyon tisztelem az írót, amiért vette a bátorságot, és megírta életük eme szakaszát, mert szerintem az írásával sok mindenkinek ad erőt. Nem egy nehéz olvasmány stílusát és szóhasználatát tekintve, mégis érdemes rajta hosszan elidőzni.

Kezdődik az iskola: Mondj egy valós történetet, ami újat tanít.

Alfred Lansing A Déli-sark foglyai című alkotása nagyon sok újat tanított nekem a huszadik század elejei sarkköri kutatásokról. Fogalmam sem volt az akkori kutatóeszközökről, de őszinte leszek, arról sem volt tudomásom, hogy akkoriban kik és milyen expedíciókba vágtak bele. Mindenképpen tanulságos volt, nagyon sokat tanultam, az egész témára rákaptam annyira, hogy azóta egy másik ilyen expedíció feldolgozásába is belevágtam (Egyedül a jég ellen), ám ez a kezdeti abszolút sikerei ellenére sem hozta ugyanazt a szintet, mint amit megtapasztaltam Alfred Lansingnál. Utóbbi ugyanis a tényeket bele tudta szőni egy igen regényes elbeszélésbe. Még akkor sem kopott a figyelmem, amikor oldalakon keresztül az egysíkú mindennapokat ecsetelte az olvasóknak. Sajnos ugyanez a stílus a másik írónál nem mondható el, mármint úgy értem, hogy az én figyelmemet a könyve közepén egyáltalán nem kötötte le.  

Hogy valami melegen tartson, jó dolog a szeretteiddel lenni: Mondj egy kitalált családot/háztartást/baráti csoportot, aminek szívesen lennél a része.

Sokaknak meggyőződése, hogy boszorkány vagyok, de ettől függetlenül is szívesen lennék Diana Bishop családjának a tagja (Deborah Harkness: A boszorkányok elveszett könyve). De csak akkor, ha én is abban a varázslatos házban élhetnék, amiben Diana nagynénje és élettársa. Számomra ők ketten vittek igazi színt a regénybe, na meg persze az önálló akarattal rendelkező otthonuk. Diana is azon kevés női főszereplők közé tartozik, akiket szeretek. Úgy gondolom, hogy sok bennünk a közös, szóval igazatok van: le sem tudnám tagadni a rokoni viszonyt. Megyek is csomagolni, költözöm oda. 

Színes levelek gyűlnek a földön: Mutass egy halom őszi színekben pompázó borítót.

Szerencsére a könyvespolcomra színek szerint pakoltam fel a könyveket, szóval nem volt olyan nehéz összeállítani a halmot.

Tudom, hogy borítót kért, de kifejezetten őszies borítóm nincs.
Éppen ezért egymás mellé tettem a barnás, sárgás és piros színekben pompázó gerinceket.
Az ősz tökéletes a kandalló előtte mesélésre: Mondj egy könyvet, amiben valaki történetet mesél el.

Az Idő Kereke egyre csak forog, jönnek-mennek a korok. Robert Jordan a sorozatának első regényében külön fejezeteket szentelt történetmeséléseknek, amik igaz, teljesen megakasztják oldalakon keresztül a cselekményt, ám mégsem feleslegesek, segítségükkel ugyanis az olvasók teljes képet kapnak arról a hatalmas világról, amit az író felépített. Bevallom, én jobban szerettem Moiraine azon történeteit, melyeket a cselekmény közben mesél el egy-egy helyen, ezek a hosszabb különálló fejezetek az én tetszésemet annyira nem nyerték el. 

Az éjszakák egyre sötétebbek: Mondj egy sötét, ijesztő olvasmányt.

Dan Simmons Terrorja jutott eszembe, mely számomra meglepően, sőt ijesztően unalmasra sikeredett. Tényleg azt hittem, hogy rettegni fogok, és álmatlan éjszakákat fog nekem okozni, ehhez képest az ezzel párhuzamosan olvasott A világ szemétől nem tudtam sokszor elaludni. Utóbbi éjszakai jelenetei olykor igen vérfagyasztóra sikeredtek. A szörnyek önmagukban is elég rémisztőek voltak számomra, pláne ha üldözőbe vették hőseinket, de a legijesztőbbek szerintem azok a részek voltak, amikor nem tudta sem a csapat, sem én, olvasó, hogy van-e „mögöttünk” valami vagy nem. 

A nappalok egyre hidegebbek: Mondj egy rövid, szívet melengető olvasmányt, ami felmelegíthet hideg és esős napokon.

Hát most nem konkrét könyvet fogok mondani, hanem inkább egy írót: Rosamunde Pilcher. Tinédzser koromban volt egy program otthon, hogy én is megszeressem őt, sajnos akkor még nem sikerült, azonban huszonéves korom elején elolvastam az egyik rövidebb írását, a Ház a tengerpartont, és bevallom, egyáltalán nem tartottam rossznak, de annyira közelállónak sem éreztem a szívemhez, hogy azonnal bele is vágjak az ezer oldalas Otthonba. Idén nyáron befőzés közben akaratlanul is bekapcsolódtam a Rosamunde Pilcher-filmek nézésébe, és volt egy, ami kifejezetten tetszett. Többet is nagyon szívesen néztem végig, de ezt az egyet nagyon megszerettem! Annyira, hogy azonnal elkezdtem kutakodni a könyv után, mert szívesen el is olvastam volna a történetet. Ha az a volna ott nem volna! Nem találtam olyan művet sem a magyar kiadások, sem az eredetiek között, ami a filmre hajazott volna. Aztán kiderült, hogy a legtöbb adaptációt nem Pilcher regényeiből, hanem novelláiból készítették el. Ezek pedig – ha hihetünk az internetnek – női magazinokban jelentek meg külföldön. Ugyanígy a kutatómunkám során szembesültem azzal is, hogy Pilcher idén 94 éves korában elhunyt. Nem sok boldog hírrel gazdagodtam a keresés alatt, de jó volt kicsit utána olvasni az írónőnek. Egy szó, mint száz, ha Pilcher novelláit nem is tudjuk olyan könnyen fellelni, az azokból készült mindössze másfél órás német-osztrák filmek szívmelengető kikapcsolódást tudnak nyújtani esős napokon. 

Az ősz minden évben visszatér: Mondj egy régi kedvencet, amihez hamarosan vissza akarsz térni!

Valamikor valahol valamiért – nagyon sok megmaradt a háttérből – felemlegettem Charles T. Nyitra Sárkányvér című könyvét, amihez abban a pillanatban meg is jött a kedvem. Bár halogatom, nem mondtam le arról, hogy ne vegyem újra a kezembe sokadszorra is. Nem egy nagy szám, én ezt tudom, ha most olvasnám először, valószínűleg nem is tetszene. Mégis kincsként őrzöm ezt a regényt, mert határozottan emlékszem arra, hogyan is jutottam hozzá. Előre kinéztem magamnak a boltban, hogy ezt szeretném karácsonyra vagy szülinapomra (ez az én esetemben szinte mindegy). Meg is kaptam ezekkel a szavakkal: „Mikor fogsz már végre normális könyveket olvasni?” Szerintem a családtagom megkapta tavaly karácsonykor a választ, amikor megvette nekem az első három Robert Jordan kötetet, amire úgy vágytam. (Jó, azért megkönnyebbült már, mert olvastam Milly Johnsont és Jane Austen is már a kezembe került, ráadásul mind a kettő tetszett, szóval nem vagyok reménytelen eset, de tényleg!)

Ősszel tökéletes kényelmes olvasós estéket tartani: Mi a kedvenc kiegészítőd egy ilyen estéhez?

Amióta bevezettem az életembe a rendszert – csak erős idegzetűeknek mutatom meg a táblázataimat – azóta mindig ugyanazok a kiegészítőim, ha olvasok. Reggel – amennyiben nem vonatra igyekszem, ahol alapból jár egy óra olvasás – magamhoz vételezek egy bögre hideg tejeskávét, amit gondosan éppen egy karnyújtásnyira teszek magamtól. Olvasás közben egy óra alatt lassan elkortyolgatom a bögre tartalmát. Szigorúan úgy, hogy ha megszomjazom, becsukom a könyvet, elteszem és magamhoz veszem a bögrét. Sosem lehet egyszerre könyv és folyadék nálam. Este ugyanezt az egy órás rituálét tartom meg, azonban akkor már nem kávéval, hanem hideg tejjel. 

A képek saját fotók. A rajz is saját, de nem meglepő, hogy van ugyanilyen kép az interneten. Hogy fejlesszem a rajzkészségemet, nem fejből szoktam rajzolni, hanem már meglévő képeket próbálok leutánozni és papírra vetni.